Zsófi
2009 július 17. | Szerző: Aranyhal
A kabátról jutott eszembe. Szürke, fekete mintás szövetkabát. Az, ahogy ült a buszon és Szabó Magdát olvasott. Ő volt számunkra a tökéletes. Az, akinek az életét szívesen éltük volna.
Zsófi szép. Zsófi okos. Mögötte egy szerető család, biztos anyagi háttér. Zsófi inteligens. Jó szakmát választott, jó egyetemre jár. Minden bizonnyal elismert lesz a maga területén.
Zsófi 15 éves volt, mikor megismerte élete párját. Azt hiszem valójában ez volt az, amit irigyeltünk. Péter és ő a tökéletes pár. Nem abban a csöpögős, rózsaszín ködös értelemben, hanem hogy csak rájuk kell nézni és inkább érzed, mint látod a tökéletes harmóniát. Immár öt teljes éve. Nem is biztos, hanem természetes, hogy Péter feleségül veszi őt.
Ez tehát Zsófi, a tökéletes példakép. De semmi sem lehet tökéletes… Mi lehet akkor Zsófi életének sötét foltja? Mi az, amitől az ő gyomra rándul görcsbe? Létezhet, hogy ő soha semmitől nem szenved igazán? Lehet Zsófi élete tényleg a tökéletes jövőkép?
Zsófi és Péter nem rég szakítottak. Nem bírták sokáig, mert egy-két hónap múlva ismét együtt láttuk őket. Zsófi Péterhez igyekezett és Szabó Magdát olvasott a buszon. Akkor már értettem mi az, amit jóllehet láttunk mindvégig, de nem vettünk észre Zsófi életében.
Zsófi 15 évesen szeretett bele Péterbe. Már öt éve vannak együtt. Életük hátralévő hatvan, hetven évét is így fogják eltölteni. Hiszen próbálták egymás nélkül, de nem ment. Pedig Péter már nézegetett kifelé a kapcsolatukból. És valójában mindannyian értettük, miért.
15 évesen megismerni azt, akivel le akarod élni az életed, egyben azt is jelenti, hogy nem lesz több kapcsolat, vélt vagy valós szerelem, csalódás a végén és a mindezekből leszűrt tanulságok is elmaradnak. Mire épít így fel Zsófi és Péter egy működőképes kapcsolatot? Hogy lesz képes Zsófi összetartani a családját, de leginkább a házasságát?
Ha jobban belegondolok talán én is elmondhatom magamról, hogy okos vagyok. Én is jó szakmát választottam, én is elismert egyetemre megyek. Azt is tudom, hogy mindent el fogok követni, hogy elismert legyek a szakmámban. Mögöttem is ott a család. Én is 15 voltam, amikor megismertem azt a bizonyos valakit…
Az egyetlen, ám annál lényegesebb különbség Zsófi és köztem, hogy én hagytam kicsúszni a kezeim közül azt a nagy szerelmet. Én akkor, ott nem küzdöttem meg érte foggal körömmel, ahogy valószínűleg Zsófi tette. Lehetnék olyan, mint ő.
Talán Zsófi és Péter a szakítással megtanulták, mit is jelentenek egymásnak. Talán elég lesz ez az élmény, hogy megbírkózzanak a problémáikkal. Talán tényleg ők lehetnek a tökéletes pár, család, élet.
Talán kapok még egy lehetőséget, hogy helyrehozzam azt a hibát, amit Zsófinak sikerült elkerülnie. Talán ez az élmény elég lesz ahhoz, hogy akkor, ott legyen elég erőm és akaratom tenni érte és magamért. És akkor talán nekem már nem kell tartanom attól, amitől Zsófinak.
Talán.
De akkor pontosan mit is irigyelek tőle?
Anna Gavalda – Együtt lehetnénk
2008 október 6. | Szerző: Aranyhal
Ennél lejjebb már nincs. Vagy igen? Ez a medence alja, ahonnan el kéne rugaszkodnia és a felszínre vergődnie?
Végül is egy huzatos padlásszobában él decemberben, ahol a zuhanyzó és a wc egy és ugyanaz a helyiség. Ahova azután megy, hogy kitakarított több tucat mocskos irodát éjfél és hajnali három között. Ahol most fekszik dideregve négy paplan alatt betegen. Lehet még ennél is lejjebb? Régi történet, mikor a tehetséges művész elindul a lejtőn és megjárja a poklot, hogy az utolsó fejezetben végül megtalálja a kiutat, egy szerelmet, egy mentort, akármit, aki végül kihúzza a gödörből, hogy aztán boldogan éljen, míg meg nem… De mi van, ha nem jön mentor vagy hősszerelmes? Mi van, ha valakinek saját magát kell megmentenie?
Camille nem vár csodára, Camille már nem vár semmit csak a medence alját. De helyette egy dadogós arisztokratára, egy önző, de zseniális szakácsra és egy haldokló nagymamára talál. Aztán négyen indulnak a felszín felé, hogy mindenki megtalálja a maga életmentő lélegzetét. Anna Gavalda ismét tökéleteset alkotott. Tudom közhelyes, de nincs rá jobb szó. Mikor végig mosolyogsz egy könyvet, és csak az utolsó öt oldalon nem bírsz a könnyeiddel, akkor az zseniális.
Történet arról, hogy nem kell azzá válnod aminek mások látnak. Hogy minden medencének van alja, és mindegyikből ki lehet úszni, ha elfogadod, hogy a múltad, az a múltad, és nem a jövőd, de még csak a jelened sem. Mese azoknak, akik már nem hisznek a csodákban, de még képesek hinni saját magukban.
Perspektíva
2008 október 5. | Szerző: Aranyhal
Perspektíva: 1. térbeli tárgyak síkban való, de a térbeliség látszatát keltő ábrázolási módja 2. a jövő képe, kilátás, remény /Idegen szavak és kifejezések szótára/
Papír és ceruza. Előtte az egyik, kezében a másik, benne az, amit majd létrehoz. Papír és ceruza. Az egyik kérdőjel, a másik felkiáltó. A válasz, a döntés súlya a vállán, grafitsercegés körülötte. Papír és ceruza. De mihez kezd vele?!
Egy tökéletesen megvilágított terem régi, sötétbarna rajzpadján ül egy lány. Rajz alkalmassági vizsga. Körülötte vagy húsz másik diák dolgozik kínzóan nagy csendben. A feszült arcok láttán mosolyognia kell, pedig ő is érzi. A pillanat súly az ő vállát is nyomja, de valahogy másképp. nézi az üres rajzlapot, tudja, fogy az idő, el kell kezdenie, nem halogathatja tovább. Hisz ezek csak vonalak. Egyenesek és görbék, szögek és távolságok. Perspektíva rajz.
Meg tudja csinálni, ebben biztos. Megtanulta, gyakorolta, ahogy az összes többi vizsgázó. Csak az út nem ugyanaz, amin idejöttek. Mert hol is volt ő, mikor a többi a rajzórán húzta az egyeneseket és görbéket? Mit kért ő arra a szülinapjára, amire ők megkapták a rajztáblát, meg a színesceruza készletet? mit csinált, mikor ők egy fának támaszkodva rajzolták a Szent Imre templom tornyait a Feneketlen tó partján?
Sose volt rajztáblája. Se ceruza készlete. Moziba járt, színházba vagy koncertre. A születésnapjára könyvet, CD-t vagy DVD-t kért. Kivéve a legutolsó alkalommal. Akkor kénytlen volt polcot kérni az előző évek termésének. Hogy mi van a fával a tó partján? annak ő is gyakran nekidőlt. Kezében a ceruzával meg a papírral. Vonalas papírral. Tucatnyi oldalt írt tele, még többet tépett miszlikké. Az épen hagyottak egy része még mindig otthon pihen egy fiók mélyén.
Emlékszik, alig néhány éve kezdődött. Rohamszerűen tört rá, mikor elfogytak a könnyei. Csak úgy ömlöttek a szavak a kezéből a papírra. Az összes öröme és bánata ott hever azokon a lapokon. Még ha azt mondhatná, hogy ostoba fecsegés, se vége, se hossza monológok. De nem. Szeret írni. Tud írni.
Aztán vége lett. Úgy, ahogy kezdődött. Ugyanaz a trauma fagyasztotta-e belé a szavakt, mint ami előcsalta? Nem tudta. Talán csak hasonló… De tény hogy már vagy egy éve nem írt egy betűt se. Pedig a szavak ott zakatolnak most is a fejáében. Csak a papírra nem jut el egy sem. Minthy megfagyott volna mind. Benne.
Ehhez képest mióta is gondol az építészeti pályára? Mikor rajzolta az első alaprajzokat egy kockás füzetbe? Igen, meg van már egy évtizede. Régi szerelem. Megtölteni a teret valami igazival. Mi ehhez képest a sok megfoghatatlan, anyagtalan szó a teleírt lapokon?
Döntenie kell. Jó döntést kell hoznia. Ésszerű döntést kell hoznia. Csak feemeli a ceruzát, meghúzza az első vonalat, a vezér egyenest, és onnantól minden megy magától. Csak az elsőn kell túlesnie.
Felhúzza a lábát, a fatáblát a térdére támasztja, kihegyezi a grafit ceruzát. Lassan a papírra teszi és meghúzza az első egyenest. Keze fürgén jár, fel-feltekint az előtte álló kompozícióra. Halovány mosoly bújkál a szája sarkában. Szép lassan kitölti az alkotása az egész rajzlapot. Ahogy azt tanították neki. Ki kell használni az egész felületet.
Úgy egy óra múlva mozgolódás zaja lesz úrrá az egész termen. Ceruzák kerülnek vissza a tolltartókba, rajztáblák koppannak a sötétébarna padokon. A lány kihúzza a rajzszögeket a lep sarkaiból, komótosan szemléli művét. Jobban sikerült, mint remélte. egy fújással eltünteti a radírforgácsot a rajzlapról, és összepakolja a holmiát.
Már a pulóvere is rajta van, mikor a vizsgáztatóhoz lép. Leteszi az aztalra a lapot, a férfi nem figyel, csak mikor már más rajzok is az övén hevernek. Kelletlenül vizsgálja át a lapokat. A lány a vállára vezsi táskáját, és az ajtó felé indul. Úgy érzi súlyos mázsákkal lett könnyebb. Már a küszöbnél jár, mikor a tnár utána szól:
– Kisasszon, nem írta rá a nevét!
Visszafordul, ránéz a lapra, aminek csak a felső szegélye látszik, ahonnan valóban hiányzik a neve. Elmosolyodik.
Nem is kell. – válaszol halkan, és kilép az ajtón. Cipősarkai kopogása töri csak meg a döbbent csendet.
A tanár sóhajtva kihúzza a rajzlapot a többi közül, hogy akkor majd ő ráírja a nevet. A tollat tartó keze félúton megáll a levegőben. A lapon egy kocka skicc raja látható, körülötte apró gyögybetűkkel teleírva az A/3-as rajzlap. Az írás felett aláhúzva ez áll: Perspekíva A férfi döbbenetében hangosan kezdi olvasni; ,,Papír és ceruza. Előtte az egyik, kezében a másik, benne az, amit majd létrehoz…”
A nő – vagy mégsem?
2008 január 30. | Szerző: Aranyhal
Ha nem egy srác kezében látom, valószínűleg elmegyek mellette. De megláttam. Könyves bolt, tömött sor, karácsony előtti eszeveszett rohangálás. És a srác a könyvvel, ami nagyon nem illett a képbe. Mert a borítón hatalmas betűkkel virított A NŐ felirat. Ekkor világosítottak fel, hogy igen, a mi nagyra becsült Csernus doktorunkat ismét elővette az alkotói láz.
,,Kisasszon ön mitől nő? Uram ön mitől férfi?” Nem is olyan rég mi magunk is szembesültünk ezekkel a kérdésekkel, már aki ott volt a tavalyi Csernus előadáson. Már akkor is nagyot néztünk, hogy tessék, mi van? Én, nő? Hát… izé… És íme, most egy könyv lapjain láthatjuk viszont magunkat. Egy olyan könyvben, amit inkább neveznék tükörnek, mint könyvnek, mert minden egyes oldalán önmagammal találtam szembe magamat. Íme, ezek vagytok ti, mondhatná, de nem teszi. Csernus kérdez, az olvasó válaszol – márha tud -, és a világ már nem úgy van, ahogy egy perccel ezelőtt hagytam.
A nő nem egy szimpla kis ,,ismerd-meg-jobban-önmagad” tucatkönyv. Nem kell hozzá, hogy elhaggyon a pasid/csajod, összedőljön a világ körülötted és sírva kiálts, hogy Doktorbácsi segítség!!! Épp csak megmutatja a világ mocskosabbik oldalát, az emberi játszmák írtózatos kreativitását, egyszóval mindazt, amiben élünk. Egy könyv, ami nem egy illúziót varázsol köréd, hanem a valóságot rántgatja a szobába. És aztán eldöntheted, melyik a jobb.
Százforintos szerelem
2007 október 3. | Szerző: Aranyhal
Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy rosszul van ez az egész szerelem dolog kitalálva. Valahogy mindig bevásárol vele az ember. Mint mikor megveszi a márkás holmit, aztán kiderül, hogy hiába a jó név, az ötletes reklám, hamarabb tönkre megy, mint nevetlen társai.
De még mielőtt kivágnád az egészet a fenébe, ott a vívódás, ami megelőzi a vásárlást. Meglátod a kirakatban, először elmész mellette, aztán mégis visszafordulsz, és óhatatlanul beleszeretsz. Tudod, hogy semmi szükséged rá, hogy az is jó lenne, amit a piacon láttál a minap, hogy erre most nem telik, hogy nem kéne… Aztán a következő percben ott állsz a pénztárnál és még annál is nagyobb árat fizetsz, mint amit valaha is képzeltél. De boldog vagy, mert a tiéd, csak a tiéd.
Aztán eltelik egy hét, kettő és álomból rémálom lesz. Jönnek a bajok, először csak apró hibák, de hamar kiderül, hogy az egész használhatatlan. És hiába vinnéd vissza, reklamálnál, senki sem hallgat meg. Te választottad, te áldoztál rá, hát tessék, ennyit ért, mért nem számoltál vele?
Hát így van ez valahogy a szerelemmel is. Nem akarod, mégis jön. Tudod, hogy nem kéne, hogy zűrös, hogy bonyolult, hogy nem ér annyit, és mégis… Egyszer csak ott találaod magad a kellős közepén. Bodog vagy, igen, s ha szerencséd van ez talán így is marad. Vagy jönnek a kis hibák, te pedig egyre csak foltozgatod őket, még egyszer csak szét nem esik az egész a kezeid között. Mint a zokni, amit megevett a lyuk. A végére egyik sem maradt. Se lyuk, se zokni. És nincs kinél reklamálni.
Mennyivel egyszerűbb lenne a százforintos boltban vásárolni, szerelembe esni. Legalább tudja az ember, hogy mire számíthat. Nincs kockázat, nincs csalódás. Csak bemész, leveszed a polcról, ami kell, kifizeted a pénztárnál, és marad még másra is. Annyival egyszerűbb lenne azt választani, akit könnyebben megkaphatunk.
És mégis. Valahányszor elmész egy kivilágított kirakat mellett, találkozol egy zűrös és bonyolult szerelemmel, sosem jut eszedbe az a másik ott, a százforintos boltban. Inkább fizetsz. Többet, mint kéne, de mégis… Mert lássuk be, akármilyen jól is hangzik, nincs százforintos szerelem.
Üvegcipellő
2007 szeptember 22. | Szerző: Aranyhal
Csillog, villog az egész épület. Mintha elvarázsolt kastélyban járnék. A padlótól a plafonig minden meleg fényben úszik. Egy neves lap képviselőjeként hívtak meg az estélyre. Bevallom, nem sok kedvem volt eljönni, elvégre a báliruhás, öltönyös összejövetelek finoman szólva sem tartoznak kedvenc időtöltéseim közé. Hogy is mondjam? Nem az én műfajom.
Így hát elmerülök az épület elemzésében. Kicsit nosztalgiázva gondolok arra, mikor először jártam itt úgy tizenöt, tizenhat évesen. Akkor még építésznek készültem. Már akkor is lenyűgöztek az elképesztő formák, színek, benyomások. Később aztán ezekből kellett megélnem így, íróként. Persze szép lett volna, ha egy építészeti laphoz szegődöm, de az élet ennél sokkal fifikásabb, és a humorérzéke sem utolsó.
Szóval csak kikötöttem ezen az unalmasnak ígérkező estélyen. Egy poszt-modern szobrász műveit voltunk hívatottak csodálni. Bár a művészet minden formálja lenyűgöz, ez nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet. Még jó, hogy nem ezért voltam itt. Mint minden rangosabb eseményen, itt is hemzsegnek – mai szóval élve – a sztárok. Szintén mai értelemben. Számomra teljesen ismeretlen emberek is úgy mutatkoznak be, mintha ők lennének a köztudat és egyúttal csodálat központjában. Persze akadnak valóban ismert és elismert személyek is, de számuk elkeserítően kicsi a másik oldalhoz képest.
A ruhám szűk, kényelmetlen, ráadásul idegesít a fekete comb fix is, amit mókás kedvű barátnőm vett nekem pasi szerzési célzattal. Naná, mert az illető nyilván a lábaimat fogja elsőként megcsodálni a hosszú, fekete estélyi alatt. Talán épp ezért lep meg annyira a semmiből előlépő pasas. Magas, sötét hajú, s bár a mai értelemben véve, nem nevezhető kifejezetten jóképűnek, van valami lehengerlő a személyiségében. Puszta kíváncsiságból fogadom el a felém nyújtott pezsgős poharat. Szerencsére nem kell csalódnom…
– Mit keres egy csinos, fiatal nő a pesti éjszakában egy kiállítás megnyitón? Nem volt ezer más party kevésbé unalmas emberekkel, és jóval nagyobb mennyiségű étellel felszerelve – itt megvető pillantást vet az igencsak soványka svédasztalra.
– Mondjuk dolgozik – felelek, és koccintunk.
– A dolgozó nőkre!
– A lovagias férfiakra!
– Szóval kegyed újságíró, nem de? – akaratlanul is a gyűrűs ujját figyelem, pedig nem kifejezetten az esetem. Már a harmincas évei elején járhat, talán több is, mint harmincöt, de mégis rendkívül energikus. Villámokat képzelek az aurájába.
– Nem és de.
– Azt meg hogy? – húzza fel sötét szemöldökét.
– Igazság szerint író vagyok. Az újságírást csak létfenntartás céljából űzöm.
– Nos, ez esetben akár kolleginának is nevezhetném.
– Csak nem szakma beli? – kezd felcsigázni a pasas.
– Majdnem. Fényképész vagyok.
– Oh, és mit keres egy 2 dimenzióban gondolkozó művész a három dimenzió világában.
– Nem fogja elhinni, de létfenntartás céljából.
Elnevetem magam, ő pedig karon fog és elindulunk a szobor erdő egyik ösvényén. Az embernagyságú remekek közt kevés, amiről meg tudnám mondani, mégis micsoda. Ellenben partnerem szakértő szemmel vizsgálódik.
– Nem látom be, mért kell egy fényképésznek szobrok között sétálgatnia. Pláne létfenntartásból, kedves…
– Oh, bocsásson meg! A nevem Pintér Gábor. – nyújt kezet.
– Fehér Anna. – a kezem, szinte eltűnik az övében
– Kérdésére a válasz egyszerű. Ne árulja el senkinek, de az illető szobrász jó barátom. És nem utolsó sorban hemzseg a terem az újságíróktól. – elmosolyodik. Mosolya akár mozifilmbe is illhetne, de mégsem az a tolakodó fajta. Finom, elegáns, mégis szívdöglesztő mosoly. – Még mindig nem értem mért van egyedül. Talán a kedves partnere italért ment, és most minket keres? Szóljon ki az, hogy idejében menekülőre foghassam.
– Mondja, a nők hány százaléka lát át ezen a kérdésen?
– Szerintem mindegyikük, de maga az első, aki nyíltan rákérdez.
– Oh, valóban? Ez esetben jutalmat érdemlek, nem gondolja?
– Mondja, a férfiak hány százaléka látja át, hogy meghívatja magát vacsorázni? – megáll egy felismerhetetlen szobor mellett, és felém fordul. Elegáns fekete öltönyt és inget visel. Megakad a szemem az ezüstös nyakkendőn. sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen giccses darabot is lehet elegánsan viselni.
– Valószínű egyik sem jut el odáig. Mind azon kezdi törni a fejét, vajh van-e nála elég pénz.
– Látom, maga előtt nincs titkunk. És mégis milyen gyakran fosztogat öltönyös úriembereket?
– Csak, mikor már korog a gyomrom az éhségtől. Az ilyen partykon meglehetősen gyér a kínálat, és a legkevésbé sem laktató.
– Ebben kénytelen vagyok egyetérteni. Akkor hajlandó velem vacsorázni? – szól színlelt beletörődéssel.
– Sajnos, mint már említettem, dolgozom – mosolygok rá és belekarolok. Folytatjuk utunkat a rengetegben – Nem mehetek, bármennyire is vonzó az ajánlata. Talán máskor.
– Értsem úgy, hogy szán rám egy estét az életéből randevú cím alatt?
Nevetnem kell a fogalmazás módon. Csak most veszem észre mennyire nem illünk ebbe a díszes társaságba. Mi vagyunk az egyedüliek, akik őszintén nevetnek. Ez meglehetősen nagy eltérés a bájmosolyokhoz képest. Hirtelen válunk érdeklődés tárgyává, amint kiérünk a szobor-dzsungelből.
– Nem gondolja, hogy szakmát tévesztett? Ilyen szöveggel tollnoknak kellett volna állnia. Ha gondolja bemutatom pár kollégának. Persze csak, ha kifogyott a létfenntartó szobor kiállításokból…
– Kedves öntől, de nem válaszolt a kérdésemre.
– Tudja, alaposan meg kell ezt fontolnom. Már így is kellőképpen felhívtuk magunkra a figyelmet – körbepillantok a terembe. Szinte egytől egyig mindenki minket figyel – Még a végén téma leszek egy újságban, nem pedig író. És, ami azt illeti, maga sem maradna ki. Ennek ellenére megkockáztataja?
– Szeretek veszélyesen élni. Akkor ráér holnap este?
– Hm – gondolkozom, természetesen csak tréfából – Azt hiszem, igen.
– Önért megyek 8ra, ha megengedi.
– Meg. Hívjon fel a részletek miatt. Például, hogy hozzak-e magnetofont a láccat kedvéért. – azzal felényújtom a névjegyem. Mikor elveszi, a keze a kezemhez ér. Az érintése felcsigáz, de ezt igyekszem titkolni.
– Akkor holnap…
Eltűnik a tömegben, én pedig kezdem előről az unatkozást. Még mindig akad néhány becsmérlő pillantás, ami jelzi nem tartanak méltónak a művész úrhoz. Én csak bájosan mosolygok rájuk. A legkevésbé sem érdekel a véleményük. Elindulok a vendégek között és az ismerősökkel leállok cseverészni. Észre sem veszik, hogy csalom ki belőlük a véleményüket. Remeknek érzem a készülő anyagot. Az unalmas vendégeket, kezdem sajátos figuráknak látni. Történeteket költök róluk, amiket majd leírok.
Az este gyorsan eelszalad, bár a végére már alig bírom túlharsogni üres gyomrom korgását. Mikor kezdenek szállingóznia vendégek, és a házigazda némi szusszanáshoz jut, mellé lépek. Kérdezgetem, kicsit a munkájáról, a kiállításról, tervekről, ilyesmi. Szerencsére interjú alanyom elég közlékeny, hogy az elfogyasztott alkoholtól, vagy amúgy is ilyen, nem tudom eldönteni.
Hamar szabadulok, és miután lefutom a kötelező, formális köröket a ruhatárba indulok. Ekkor lép mellém Gábor.
– Hadd segítsek – szól és felsegíti a kabátomat. – Szégyellem beismerni, de nem tudtam holnapig várni. Tegyük át a vacsorát mostra! Kérem! Epekedem magáért.
Megcsóválom a fejem és rosszallóan nézek rá.
– Képes kockáztatni egy idő előtti lebukást a nagyközönség előtt. Nem fog ez a karrierjébe kerülni? A művész elcsábított egy újságíró nőt a jobb reklám érdekében…
– Azt mondta, hogy író, nem pedig firkász. De ha gondolja, külön is távozhatunk, és majd a buszmegállóban felveszem. Nem is muszáj megállnom. Csak lassítok, maga meg beugrik. – szól nevetve. Szemében huncut tűz lobog.
– Nem, attól tartok ez magas sarkúban nem sikerülne. Mégis csak használjuk a főbejáratot. Együtt. – teszem hozzá némi szünet után.
Elégedett mosoly terül szét frissen borotvált arcán. Felveszi a kabátját, és az ajtó felé indulunk. A kíváncsi pillantások nem maradnak el, de nem zavartatjuk magunkat. Hamarosan kiérünk az épületből. A puha hóval fedett táj mesés látványt nyújt. Most már tényleg úgy érzem magam, mint Hamupipőke…
Nyár éjszaka
2007 szeptember 21. | Szerző: Aranyhal
Nagyvárosi kis történet
2007 szeptember 4. | Szerző: Aranyhal
Felszáll a villamosra, kezében már ott van a ceruza, a füzet, a szép füzet. Az a tanárnő nevezte így el, aki először adott tollat a kezébe. Újságírószakkör. Ma már nem tudná megmondani, hogy mi vitte oda. Csak arra emlékszik, mikor a füzetet vette. Egy vagyon volt. Szép, keménykötésű, kék-zöld mintás, spirál füzet. Kockás, de nem baj. Nem tudta otthagyni.
Egy hónapja vette újra elő. Azóta mindig magával viszi. Most is. Már a megállóban elővette, a többiek mind hülyének nézték, ő még a kiránduláson is tanul. A villamos egy hirtelen rántással megindul, ő majdnem elesik, mert kapaszkodni nem tud füzettel a kezében. Érzi a rosszalló pillantásokat. Nem értik. Az emberek nem értik egymást, már megszokta. Mindenki elindult valahonnan, mindenki tart valahova, de senki sem ugyanonnan és senki sem ugyanoda. Minek pazarolnák egymásra a drága időt.
De neki nincs ideje ezen mélázgatni, neki most le kell ülnie, ki kell nyitnia a füzetet és leírnia. A történetet, ami egész nap ott zakatolt a fejében, de csak most érett meg, csak most értette meg. A hatos villamos megállójában, és le kell írnia még mielőtt a sárga kígyó a Blahár ér. Semmi az egész. Ostoba kis szerelmi történet. Se cselekmény, se párbeszéd, csupán az érzés, ami itt lüktet benne és a papírra kívánkozik.
A villamos ráz, a ceruza meg-megcsúszik a papíron, de ő ír tovább. Környezete sokféle képpen reagál rá, de egy közös; a meg nem értés. A harmincas férfi ugyanúgy próbálja kibogarászni a kusza betűket, mint az egyetemista diáklány. Pedig valójában egyiket sem érdekli. Csak a monoton BKV-s napokat töri meg egy-egy ilyen különc, mint ő.
Már csak magának ír. Egy időben szomjazott a véleményekre, kritikákra, de csalódnia kellett. az emberek az írásaiban önmagukat látják, és éppen ezért agyon magasztalják, pedig tudja jól, nincs miért. Ő csak ír. Azt, ami épp eszébe jut. Azokat a dolgokat, amiket nem ért, de meg akar érteni, amik már megtörténtek, de még mindig kísértik a jelenét. Végigpörgeti újra és újra a képeket, még össze nem áll, még világossá nem válik az egész.
Elteszi a ceruzát, be akarja csukni a füzetet, de Nóri kiveszi a kezéből. Kibámul az ablakon. Várja a szokásos megkönnyebbült érzést, de az nem jön. Késik egy megállót, kettőt… Ránéz a füzetre. Az üres lapokra. A történet már kész, neki csak le kell írnia. Ezt érlrlgeti magában már vagy egy hónapja, ezért viszi magával a füzetet mindenhova. Hogyha eljön ez a pillanat, a pillanat, amikor a múlt kibukik jól megálasztott gödréből, hogy keresztül bukdácsolva a lelkén a papíron száradjon meg kék tintaként, akkor a füzet ott legyen. Az egyetlen dolog, ami méltó rá, hogy megossza vele.
Nóri visszaadja a füzetet, mosolyogva mond pár bíztató szót, aztán megszólal a hangosbemondó; Blaha Lujza tér következik. Megint majdnem elrántja a villamos, de nem érdekli. Már megtalálta a kapaszkodóját. És ott van a kezében.
Nincs válasz kérdésekre…
2007 február 16. | Szerző: Aranyhal
Önzőek vagyunk. Más boldogsásával fizetünk a sajátunkért, miközben azt bántjuk, akit a legkevésbé akarunk. Akit a legjobban szeretünk. Menekülünk. Menekülünk a saját kicsinyes gyávaságunk, gyengeségünk elől. Hazudunk. Hazudunk, annak akit szeretünk, hogy fájjon neki, fájjon úgy, ahogy most nekem fáj. Hazudunk annak, akit szeretni próbálunk, mert ő csak eszköz egy kicsinyes, undorító, értelmetlen és feleslegs bosszúhoz. Végül pedig hazudunk önmagunknak. Hogy miért? Mert az igazság fáj. Fáj beismerni, hogy hibáztunk, hogy az élet nem olyan, amilyennek szeretnénk. Hogy mi magunk nem olyanok vagyunk, mint a milyennek látszani akarunk.
Nem hiszem el! Egyszerűen nem hiszem el, hogy van ilyen! Hogy látszólag kultúrált, értelmes, – megkockáztatom – normális ember megcsinál ilyet. Hogy megcsinálhat ilyet. Tényleg ide jutottunk volna? Létezik, hogy kiveszett belőlünk minden emberi jóérzés, minden figyelmesség egymás iránt, lehetséges, hogy már a puszta egyenesség is ritka? És létezik az, hogy mindez már ilyen fiatalon megeshet? Ha már egy 17 éves sráctól sem várhatunk fél percnyi őszinteséget, akkor mégis kitől?
Ha egy mondat végén kérdőjel van, ki hinné, de ez egy kérdésre utal. A kérdésre pedig az átlag – értelmes, intelligens, nem bunkó, mondjuk ki kerek-perec; normális – emberek válaszolnak. Persze akad olyan – kevésbé értelmes, nem annyra intelligens, mit szépítsem?, bunko – emberfajta, aki számára ez koránt sem olyan egyértelmű. Hát ő is ebbe a kategóriába tartozik.
Én meg persze voltam olyan hülye, hogy totál lealáztam magma előtte. Pedig tudtam, éreztem, valahol belül ott zakatolt bennem; Ne csináld, kislány! Semmivel sem leszel előrébb, épp csak magadat teszed tönkre! Ki kellett volna szálni, tisztán, emelt fővel, mint egy igazi úrihölgy. No, igen. Hát ez az , ami nekem nem ment. Ahelyett, hogy hallgattam volna a szívemre, én a józan eszem suttogását hallottam meg. Hát nem irronikus? Egyszerűen csak biztos akartam lenni benne, hogy dolog halott. Hát írtam neki.
Hosszú hetek álmatlan éjszakái után megszültem azt a szerencsétlen két és fél mondatot, amit aztán le is tudtam gépelni, sőt(!) el is küldtem. Nem volt semi extra. Nem traktáltam nagy szerelmi vallomással, nem voltam lekezelő, inkább csak egyszerű. Egy még ennél is egyszerűbb kérdésse; Te mit akarsz?
5 napig vátam a válaszra. Ja, nem! Ez így nem pontos. 5 nap csak ahhoz kellett, hogy elolvassa. A válasz pedig nem jött. Se délután, se másnap, se azután, se egy hét múlva, se most. Két hét telt el.
A véletlen pedig lépten nyomon az utamba sodorja. Pedig erőt vettem magamon, és eltüntettem mindent, ami rá emlékeztetett. És ekkor feltették nekem a kérdést; győzhetsz-e teljesen egyedül? Létezik, hogy önerőből képesek vagyunk felállni egy szerelmi csalódásból, vagy mindig kell valaki? Az a bizonyos harmadik, aki majd kirántgat a gödörből. Nekem pedig azóta is ezen zakatol az agyam. A vicc az, hogy eredetileg Ő is csak egy ilyen harmadik volt. Nem is érdekelt, épp csak mosolyt csalt a könnyeim közé. Eleinte csak a hála sodort feléje, aztán hirtelen arra ébredtem, nem tudom elengedni.
Hát valahogy így sodródtam bele ebbe a gyűlölve szeretett szerelembe(?). Most meg ülök a romjaimon, és kitartóan haragszom rá, amiért ennyire gyáva, hogy még csak el sem hajt a francba. Hát ennyit a fene nagy józanézről.
Hogy túl lehet-e jutni egy csalódáson egyedül, önerőből, valaki más nélkül…? Igen… hosszú, fájdalmas út után. De akkor sem teljesen. Mindig kell valaki, valaki, aki elfeledteti velünk, kiűzi belőlünk az ‘előző’ kétes emlékképét. Aki megszabadít a régi béklyóktól. De vajon van-e jogunk mindehhez? És van-e joga Neki meghagyni ezt a bizonytalanságot?
Persze mégis mit várok? Hiszen ennek a mondatnak a végén is csak kérdőjel áll…
A szavak fellázadnak
2009 december 17. | Szerző: Aranyhal
This ain’t a song for the broken-hearted
No silent prayer for the faith-departed
I ain’t gonna be just a face in the crowd
You’re gonna hear my voice
When I shout it out loud…
It’s my life… (Bon Jovi – It’s my life)
Közhely. Szavak százszor, ezerszer leírva. De vajon akkor is az lenne, ha nem vona? Ha egyszer arra ébrednél, ellopták az életed?
Nem úgy mint egy pénztárcát, vagy olyan hollywood-i furgonba tuszkolós módon. Én nem személyiség lopásról beszélek, vagy valami ilyesmiről. Hanem… hanem mikor egyszer csak körül nézel és nem találod azt, ami a tiéd volt. Azt, amit az életednek neveztél. Amikor egyszer csak minden idegennek tűnik, jóllehet te magad vetted körül vele az életed. De valójában nem érzed a magadénak.
Már több mint egy éve rajztáblával kelek, fekszek. Bármit látok azon jár az agyam, hogyan kéne lerajzolni. És ez jó volt. Jó volt a rajztáblába kapaszkodni. Minden dühöm, bánatom, örömöm, szerelmem ott pihen azokon a lapokon. Könnyebb volt utána. Mintha a rajzokkal megszabadultam volna mindezektől. Fellélegeztem. Pont, mint az írással…
De jön egy reggel – mert mindig jön egy reggel – ami más mint az előzőek, amikor a világ kifordul a sarkaiból, mikor nem jók az arcok az utcán, mikor az ismerős képek nem ugyanazt az érzést váltják ki, mintha a világ színe változna meg. És egyszer csak arra ébredek, hogy ellopták az életem.
Hogy hónapok óta nem olvastam könyvet, nem jártam könyvesbolt közelében sem, nem voltam moziban, vagy csak egy kávéra a Simplonban. A Kellékest is úgy néztem végig, hogy azon járt az agyam, mennyit tudok még aznap rajzolni…?
És akkor mint egy skizofrén, aki nem érti, hogy kerül erre a vadidegen környékre, hirtelen nem értem, mit is csinálok pontosan itt. Mert igen, ezt akartam, én választottam, és örülök, hogy sikerült. De valami mintha mégis végleg elromlott volna. Valami hiányzik, és úgy érzem valójában az egész életem vesztetem el. Mert miközben lelkesen rohantam az új felé, és teltek meg a napjaim ismeretlen, de azzal együtt jó dolgokkal, szép lassan nem maradt hely a régieknek. Könyveknek, filmeknek, színdaraboknak, barátoknak… És úgy érzem az életemet lopták el…
Én nem írtam Isten tudja már mióta. Mert valahogy könnyebb volt rajzolni. Mert utána is könnyebb lett. Mert nem kellett végig gondolni, nem kellett tépelődni mindazon ami fájt. Csak megszabadulni tőle.
De miközben ilyen könnyedén helyettesítettem ezt a tulajdonképpeni pszichológiai terápiát, épp csak azt nem vetttem észre, hogy a lényeget veszettem el. Hogy hiába a koromfekete tónus a papíron, a legrosszabb napokból született legszebb rajzok…, Csak borogatás volt egy gennyes sebre.
Mert valahányszor leírtam valamit, azzal küzködtem, vergődtem, vajúdtam minden egyes átkozott szóval. Minden leütés, minden szó vagy mondat azonnal visszaordított rám. A szavak fellázadtak valahyányszor hauzdni próbáltam velük magamnak. Az írás szembesített. Nem hagyott elmenni a lényeg mellett. Visszarángatott minden illúzióból, néha pont azzal, hogy ő maga is illúzió volt. Tükröt tartott az arc elé. amit nem akartam látni.
És amellett, hogy könnybb lett, vége is lett. Nem hagyott nyugodni, még tisztába nem tettem a dolgokat. Olyan mankó volt, amitől nem lehetett megfosztani, ami bátorrá és cselekvővé tett a saját erőmből.
Nem tudom, hogy adhattam fel. Hogy tűntek el a szavak a mindennapjaimból. Persze a kevés idő,a durva depresszió mind-mind állati jó magyarázat. De azt hiszem az igazság az, hogy képtelen voltam szembenézni a kudarcaimmal. Hogy nem tudom, hova tart az életem, hogy egyre inkább azt érzem, semmi beleszólásom, hogy kétségbeesetten vágyom rá, hogy változtathassak, de közben bénultan és beletörődötten nézem, hogyan sodródik szépen lassan a szakadék felé.
…mégsem bírtam nélküle. Kell ez a kopogás az ujjaim alá. Az ordító, lázadozó szavak a papírra, monitorra. Kellenek a könyvek, filme, mesék egy másik világról. Kell a tükör, hogy rájöhessek, hol rontom el. Kell valami, ami rámutat a szakadékra és egy életre elboraszt tőle. Kell mindaz, ami voltam, ami vagyok, ami lenni akarok. Kell az életem.
Kell minden, ami hozzá tartozik. A szavak, a mondatok, és néha a rajztábla is…
Cause it’s my life!
Oldal ajánlása emailben
X