Búcsúzni nem lehet
2007 február 8. | Szerző: Aranyhal
Tudom, milyen ez. Elszakadni attól, akit szeretsz. Beletörődni abba, hogy nincs tovább, hogy ez nem a Te hibád. Hosszú idő, még a szíved is megérti, amit az eszed már rég tud. Nem hitegetlek, én sem hiszem, hogy van még mit remélni. De a remény nem adja könnyen magát. A remény sosem múlik. Csak eljön az idő, mikor már nincs szükséged rá. Mikor nélküle is tudsz élni, és akkor szabad leszel. Kegyetlenül szabad.
Várd ki. Éld meg az egész kínzó folyamatot. A dombokat és völgyeket, a föntet és a lentet. Érezd, hogy végre szabad vagy, aztán ébredj rá, hogy még mindig bilincsben tart. Neked is végig kell járnod az utat. Ezt senki sem kerülheti ki… De van annak, az elmúlás útjának vége. Az a pillanat, mikor meghal egy csillag. Hónapokon kersztül izzik és izzik, szinte már lángol. Gyönyörű haldoklás ez. Egy utolsó lázas vallomás az élőknek; hogy ’én itt voltam, ragyogtam nektek, de most mennem kell. Éljetek boldogan’ Aztán felrobban, még egyszer utoljára kiteljesedik, hogy aztán egyetlen fekete ponttá zsugorodjék. Ilyen a szerelem haldoklása is. Kikerülhetetlen. Fájdalmas. Gyönyörű…
Bilincs vagy rab?
2007 január 31. | Szerző: Aranyhal
Vajon mért van az, hogy akadnak dolgok, amiktől akkor sem szabadulunk, mikor úgyhisszük örökre a múltban hagytuk? Vajon egy felsőbb erő nem hagyja, hogy ilyen könnyen túlléphessünk múltunk jelentéktelen vagy súlyos hibáin? Vagy csak egyszerűen bennünk nincs erő hozzá? Mi szorongatjuk megkönnyzett, agyondédelgetett emlékeinket, vagy azok tartanak minket fogva? Szóljon, aki tudja!
Emlékszem a folyosóra. Minden fényben úszott, itt volt a tavasz, illata még az ablakon keresztül is bekúszott az orrunkba, emlékszem a dalra, ami a nyárról szólt, de nekem a tavaszt idézte meg. És emlékszem, igen még mindig jól emlékszem a pillantására, amit nem értettem, és amit talán még ma sem étrek. De ami a leginkább kétségbe ejt, vajon mért jut eszembe még most is mindez?
Hosszú tél után jött az a tavasz. Sosem kedveltem a hideg, kemény évszakot. Szerettem a havat, a csúszkálást a domboldalon, a füst illatát a levegőben, de ez mind-mind csak parányi részlet volt, amit elnyomott az ólomszürke felleg a fejem felett. Folytogatott a tél, a karácsonyt gyakorlatilag végigbőgtem – bár nem voltam, vagyok az a fajta – most pedig végre úgyéreztem lélegzethez jutok.
Kezdtek a dolgok helyreállni köztünk. Előkerültek a beszélgetések, régi mosolyok és nevetések, és én úgy éreztem, ez a tavasz új esélyt hoz nekem. Tévedtem. Ezt már tudtam aznap, azon a fényes, illatos, boldog délelőttön is tudtam, de nem hittem el. Talán pont ez tette végül olyan fájdalmassá.
Emlékszem az ezt követő délutánra. A dallam nem szökött a fülemből, dúdoltam egész délután, álló este és talán még álmomban is. Vendégeket vártunk. Még látom a késődélutáni napfényt csillani a kristálypoharakon, érzem a tiszta abrosz illatát, amint a közelgő eső édeskés ízével elegyedik. Érzem azt a tompa örömöt, ami akkor öntött el, ki tudja, miért.
És mégis. Nem maradt több abból a napból, mint néhány kósza, elmosódott emlékkép. Az arcából csak a sötét szempárra emlékszem, a fényt csupán a fehér csempén látom szétfolyni, a pohár szélén illanni, az illat közönséges tavaszi illattá szelidült, az esőt elfújta a szél. Csak a dal maradt meg annak, ami. És az érzés. Az érzés, amit nem téphetett meg a lelkem vihara vagy az idő sokatelmegetett vasfoga. A dallal együtt maradt az érzés, a tavasz, az ok nélkül született boldogság. De valahol mégiscsak más ez.
Akárhogyis, bilincsbe verve tart. Nem tudok tőle szabadulni napok, hetek hónapok óta. Az ostoba dallam ott zakatol a fejembe és minduntalan előcsalja a jólismert filmkockákat. Hiába tudom, érzem, ez a múlt. Nem hagy szabadulni. Vagy én nem tudom elengedni? És ha igen, miért? És melyik igen, és melyki miért? Ki kinek a foglya, ki az emlék, ki a múlt és hol vagyok én mindebben? Hát erre keresem a választ. Mondom, ha valaki tudja, szóljon!
Lázálom
2007 január 26. | Szerző: Aranyhal
Napok óta lázas volt. Először azt hitte, talán beteg. Sokan hiányoztak mostanság. Influenza járvány volt. De az ő láza meg se moccant. Napok óta kitartóan mutattot a lázmérő 37,2. Nem láz ez, de nem is egészség. A harmadik napon már a hzőmérőre gyanakodott, így kért egyet a szomszédasszonytól. Hiába, ez sem változtatott a tényen. Valami munkált benne. Valami fellobbantotta a testét, valami nem hagyta éjszakánként aludni. Valami bekúszotta kulcslyukon, be a szobájába, a takaró alá, a bőrébe. Egészen a lelkéig hatolt. Sokáig tartott míg megértette.
Megint verelytékben úszva ébredt. A kíméletlen vekker ma is felverte. Hangja úgy hasította a hajnali csendet, mint kés a papírt. Nehezen vette rá magát az indulásra. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmas éjszaka emlékképét. Édes álmokba merülni, ami megmenti a valóság ridegségétől. De a kötelességtudat ezúttal is kiűzte a paplan alól.
Nem gyújtott villanyt a kis szobában. Még mindig álmodik, érezte, de nem volt ereje tenni ellene. Pedig utálta ezt a köztes állapotot. A lebegést valóság és álom között. Ahogy felötlött benne ez a különös gondolat, hirtelen ráébredt, ilyen az egész élete. Lebegés valóság és illúzió között. Ez a felismerés felébresztette. A tükörben álló nőt nézte. Arca elnyűtt volt, szeme karikás. Az egész alak bizonytalan, mintha csak egy álomképet nézne.
Megint kapkodva indult el. Képtelen volt időben elkészülni. Utálta, de nem tudott tenni ellene. Nem akart villamossal menni. Unta az ismert arcokat. Buszra szállt. Új élményeket akart, meg akarta törni a péntek monotonitását, meg ezt véget nem érő állapotot. Épp csak azt nem tudta, mi is ez pontosan. Mi az, ami nem jó?
De a buszon is csak azokat az álmos, unott, megtört arcokat látta. Mintah az egész világot átfestettké vola egy hétköznap nevű színnel, és minden egyformán jellegtelenné vált volna tőle. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki ez a monotonitás. Menekülve szállt le a buszról, és baktatott a jólismert épület felé.
Leste az utca sarkot, hátha ott találja. A valamit vagy inkább valakit, aki elűzi ezt a szürkeséget, aki visszalopja a színeket. De a fiú ne volt sehol. Lehet, hogy a kapuban van, gondolta és szinte repült a bejárat felé. Ismét csalódnia kellett. Csak a megszokott arcokat találta. Hát persze, jutott eszéb, ma nullakódik óráj van. Már rég bent van, biztos áll az ablakban, ahol szokott vagy bent írja a leckéjét, mint mindig, az utolsó pillanatban.
Üres volt az ablak. Üres a terem. Üres a lelke. Senki ismerőst nem talált. Minden szünetben benézett a teremben, de mindig ugyanaz a kép fogadta. Mintha az egész osztály eltűnt volna és vele együtt ő is. Később derült ki, ma nem kellett bejönniük. Nem találta a helyét. Fel-alá járkált, és egyre inkább érezte a különös érzést. Megint lázas. Gyógyszer kéne, tudta, de nem hitte, hogy az most segítene. Ezen nem.
Próbált elszakadni a kínzó érzéstől. A fiú hiánya valami olyat idézett fel benne, ami megbolygatta egész lényét. A hiány érzése az, amit a mai napig képtelen volt megszokni. Egy időre sikerült megszabadulnia tőle. Könyvesboltba ment, beette magát a mesék világába. Adrival sétált a tó körül, nézték a céltalan galambokat, számolta a perceket, míg végre otthon az ágyába ájulhat. De most még dolga volt.
A tanár szavai tompán csapódtak az agyába. Hallotta, de nem értette őket. Egy életnek tűnt, mire végre szabadult. Kilépett a késődélutáni napfénybe, és elindult hazafele. Az utca kihalt volt, őt pedig ismét elöntötte a magány tompa érzése. Beleborzongott. A buszmegállóba érve már érezte a későn jött hideget. Január volt, de még mindig nem láttak igazi havat. Hazafelé a buszon Schäffer Erzsébet szavai jutottak eszébe;,,Nem szabad ennyire akarni. Nem szabad, mert mindent elveszítek. Minent.” Furcsán csengett fülében a gondolat. Mit veszíthet ő? Tenni kell. Érezte, tudta, mostmár akarta is. Véget vet ennek az örlődésnek. Írni fog neki.
Üveges tekintettel meredt a darab papírra. E-mailt akart küldeni, de mégis személyesebbnek érezte, ha először papírra veti a szavakat. Meglepődött mennyire könnyen jönnke a mondatok. Vissza olvasta, bele-belejavított. Áthúzott szavakat, megcserélt mondatokt, aztán összatépte a papírt. Kezdte elölről.
Már a negyedik levélnél tartott, mikor az órára nézett, és páni félelemmel vette tudomásul, fél tíz van. Muszáj időben elküldenie, különben nem olvassa el. Ismét leírt valamit. Csak két mondat volt. Tiszta, egyszerű, mégis benne volt az össze kételye, biztossága, érzelme és eméke. Tudta, sikreült. Ez már elég.
Pillanatok alatt gépelte le a semmi kis szöveget. Már nyúlt volna a ,,küldés” gomb felé, de a mozdulat félbemaradt. Ne merte. Maga sem értette, mi történt. Mi riasztotta meg, hisz eddig annyira tisztán látta a képet? Magát, amint megírja, elküldi az üzenetet. Megvárja a választ, és végleg megnyugszik… akármi legyen is benne. De semmi sem úgy történt, ahogy tervezte.
Ismét érezte, hogy elönti a forróság. Most már tudta, mi ez. A hosszú hetek őrlődése, már a testét is emészti. A fiú képe minduntalan bekúszott a fejébe. Nem tudott szabadulni, de képtelen volt megnyomni azt a gombot, és egyszer s mindenkorra végetvetni ennek a kínzó állapotnak. Fel-alá járkált, leült a számítógép elé, lezuhanyozott, megvacsorázott, de a monitor még mindig ugyanazt a képet mutatta. Leült az ágyra és bámulta nehezen szült két mondatát. Éjfél volt, már biztos lefeküdt. Ő is végigdőlt a kanapén. Észre se vette, mikor elnyomta az álom.
Majdnem két óra volt, mikor felébredt. A monitor kitartóan sugározta az ismerős szavakat. Félig nyitott szemein keresztül még látta a villogó gombot, ,,küldés”, de lázas fáradtsága visszahúzt a valóságból beteges álmába. Már nem tudta volna eldönteni, melyik a rémisztőbb.
Mosolyoknak áll a világ!
2007 január 11. | Szerző: Aranyhal
Ki hinné, hogy manapság van olyan, őszinte jókedv. És ki hinné, vajon ki, hogy az ember ezzel egy olyan képtelenül közhelyes helyen találkozzon, mint mondjuk egy villamos? De mégis megesik. És valahol az az érzésem, hogy jól van ez így.
Most, hogy ,,kis” városunk a fejlődés útjára lépett, és az iskolaablakból csodálhatjuk a metrót építő darukat, kicsit megbolydult a villamos menetrend. Konkrétan két részre szakadt a megálló. Egy az érkezőnek, egy a távozó villamosnak. No, igen, nincs ebben semmi különös, láttunk már ilyet, de ki hallot már olyat, hogy nem tudni, melyik melyik?
A BKV választás elé állította utasait; vajon melyik a helyes oldal? Volt aki, cselesen megkerülte a kérdést, és beállt a két megálló közé. Bevallom nevetnem kellet a képen, ahogy a sok elszánt ember áll, és várja, vajon ő arat e diadalt a többi felett. A mosoly csak akkor olvadt le az arcomról, mikor rájöttem, a választást én sem úszhatom meg. Nos, nem vagyok egy határozott ember, így aztán kikerültem ezt a kínos kérdést. Megvártam, még a villamos befut. Hiába, nem bírom, ha veszítek…
De hogy visszatérjek a mosolyokra, az igazira csak a villamoson akadtam rá. Hosszas hezitálás után a középső kocsit választottuk kedves barátnőmmel és helyet foglaltunk a fapados, kicsi, DE üres vagonban. Az eltévedt tavaszi napsugár mindenáron engem akart elvakítani, így a körülöttem lévő világból csupán annyit tudtam, amennyit a villamosvezető megosztott a nagyérdemű – utazó – közönséggel. Ez pedig több volt, mint amennyit bárki várhatott. A hangja egyszerűen nevetett. Nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mi volt a hangsúlyában, ahogy azt mondta ,,Művelődési ház”, de egyszerre nevettünk fel Nórival. Aztán a következő megállónál újra. Aztán megint és megint és a végén már csak az érdekelt, mire ez a nagy jó kedv? Tény, hogy a télbe tévedt tavaszi nap sokakat mosolygásra bírt, de ez azért több volt annál. Persze rögtön felmerült a kínos kérdés, hogy az illető vezető talán nem teljesen józan, de őszintén szólva nehezen tudtam elképzelni. Hallgattuk az időközben megszaporodott utastársak véleményét és reakcióját. Ötletek színes kavalkádja vett minket körül. Személy szerint nekem a ,,biztos most született meg a kisfia” verzió tetszett a legjobban, de a többi sem volt sokkal lemaradva.
A végállomásnál nem állhattam meg, hogy meg ne nézzem az embert, aki az én napomat is színesebbé tette. Már valaki más ült a helyén, de még mindig a villamoson volt. Beszélgetett a ,,kollégával”. Sűrű, vöröses barna szakálla furcsa bohóságot adott az arcának. Alig múlhatott 35, így aztán igazat adtam a babás feltevésnek, és sűrűn szégyeltem magam, az alkoholos gyanusításomért. Nagyon elbambulhattunk, mert már elnidult a villamos, mikor a vidám vezető észrevett, és megajándékozott egy igazi mosollyal.
Nem tudom mi válthatta ki ezt az ősznite örömet, vagy hogy mért pont velünk utasokkal osztotta meg, de egy biztos; aznap csak mosolygó ember szállt le arról a villamosról. =)
Megvilágosodás
2006 december 12. | Szerző: Aranyhal
Ma megfejtettem a szűk farmer titkát! Rettentő büszke vagyok magamra. Szóval nemrégiben farmer problémákba ütköztem. Nevezetesen lehámlott rólam a kényelmes nyári-őszi-tavaszi farmerem. Úgy, momentán a Móricz meg a Koszti közt. Nagy lelkesen elindultam hát beszerezni a fontos ruhadarabot…
Már úgy a bolt előtt frászt kaptam, a sok csizmába tűrt farmeros csajoktól, de ami odabent várt… hát az minden (rém)álmomat felülmúlta. Nem mintha problémám volna a farmer kontra csizma dologgal, leszámítva, hogy rajtam egész egyszerűen hülyén áll.
Szóval a trapéz, mint olyan ma már nem csak, hogy nem divat, de még hiánycikk is. Azért sikerült szert tennem egy kompromisszumos darabra. (értsd: nem túl szűk, nem túl bő) Aztán ma, csak úgy sétálgatok, és bevillan a megoldás;
Kell hozzá egy pár hosszú – kilóméteres(!) – láb, plusz egy tíz centis sarok, és ha ez már megvan, akkor szerezz be egy sámlit a pasidnak, hogy felérhessen….
Kezdet
2006 december 8. | Szerző: Aranyhal
Egyszer csak írni kezdtem. Már nem tudnám megmondani, mikor és hogyan kezdődött, de azt pontosan tudom, miért. Egyszercsak betelt bennem valami, ahol az érzéseimet ,,tároltam”, és valahogy muszáj volt megszabadulnom tőlük. Ott volt a ceruza, a papír, én meg írni kezdtem. Jöttek a szavak, mondatok, gondolatok és hirtelen szöveggé értek. Mesévé. Rólam. És már nem éreztem azt a feszítő, lüktető szorítást, amit az elfolytott érzések keltettek.
Nekem az írás az igazi szabadság. Mikor nem vesznek körbe a valóság szürke és rideg falai. Mikor nem köt a realitás béklyója. És akkor magam vagyok. Én és a mese. Mese egy szebb világról. Arról a világról, ahol élni szeretnék. Egyesek azt mondják, nem szabad illúziókban élni. Igazuk van. De kérdem én, mi az élet, ha nem a világ legmesteribben megalkotott illúziója?
Várakozás…
2007 február 10. | Szerző: Aranyhal
Ez a várakozás a legőrjítőbb. Minden másodperc a húsomat, elmémet, lelkemet szaggatja, és szép lassan semmi sem marad belőlem. Vánszorognak a percek, nem akarnak telni az órák, én meg pontosan tudom, hogy ez mit sem számít. Amire én várok, nem időhöz kötött. Pedig sokan hiszik azt. Lesik az órát, mint most én, és reménykednek, hogy az idő majd meghozza, mire úgy áhítoznak. Ostobák, a szerelemnek nem lehet parancsolni!
Oldal ajánlása emailben
X