Lázálom

2007 január 26. | Szerző: Aranyhal |

 

Napok óta lázas volt. Először azt hitte, talán beteg. Sokan hiányoztak mostanság. Influenza járvány volt. De az ő láza meg se moccant. Napok óta kitartóan mutattot a lázmérő 37,2. Nem láz ez, de nem is egészség. A harmadik napon már a hzőmérőre gyanakodott, így kért egyet a szomszédasszonytól. Hiába, ez sem változtatott a tényen. Valami munkált benne. Valami fellobbantotta a testét, valami nem hagyta éjszakánként aludni. Valami bekúszotta kulcslyukon, be a szobájába, a takaró alá, a bőrébe. Egészen a lelkéig hatolt. Sokáig tartott míg megértette.

Megint verelytékben úszva ébredt. A kíméletlen vekker ma is felverte. Hangja úgy hasította a hajnali csendet, mint kés a papírt. Nehezen vette rá magát az indulásra. Aludni akart. Elfelejteni a borzalmas éjszaka emlékképét. Édes álmokba merülni, ami megmenti a valóság ridegségétől. De a kötelességtudat ezúttal is kiűzte a paplan alól.

Nem gyújtott villanyt a kis szobában. Még mindig álmodik, érezte, de nem volt ereje tenni ellene. Pedig utálta ezt a köztes állapotot. A lebegést valóság és álom között. Ahogy felötlött benne ez a különös gondolat, hirtelen ráébredt, ilyen az egész élete. Lebegés valóság és illúzió között. Ez a felismerés felébresztette. A tükörben álló nőt nézte. Arca elnyűtt volt, szeme karikás. Az egész alak bizonytalan, mintha csak egy álomképet nézne.

Megint kapkodva indult el. Képtelen volt időben elkészülni. Utálta, de nem tudott tenni ellene. Nem akart villamossal menni. Unta az ismert arcokat. Buszra szállt. Új élményeket akart, meg akarta törni a péntek monotonitását, meg ezt véget nem érő állapotot. Épp csak azt nem tudta, mi is ez pontosan. Mi az, ami nem jó?

De a buszon is csak azokat az álmos, unott, megtört arcokat látta. Mintah az egész világot átfestettké vola egy hétköznap nevű színnel, és minden egyformán jellegtelenné vált volna tőle. Szinte fizikai fájdalmat okozott neki ez a monotonitás. Menekülve szállt le a buszról, és baktatott a jólismert épület felé.

Leste az utca sarkot, hátha ott találja. A valamit vagy inkább valakit, aki elűzi ezt a szürkeséget, aki visszalopja a színeket. De a fiú ne volt sehol. Lehet, hogy a kapuban van, gondolta és szinte repült a bejárat felé. Ismét csalódnia kellett. Csak a megszokott arcokat találta. Hát persze, jutott eszéb, ma nullakódik óráj van. Már rég bent van, biztos áll az ablakban, ahol szokott vagy bent írja a leckéjét, mint mindig, az utolsó pillanatban.

Üres volt az ablak. Üres a terem. Üres a lelke. Senki ismerőst nem talált. Minden szünetben benézett a teremben, de mindig ugyanaz a kép fogadta. Mintha az egész osztály eltűnt volna és vele együtt ő is. Később derült ki, ma nem kellett bejönniük. Nem találta a helyét. Fel-alá járkált, és egyre inkább érezte a különös érzést. Megint lázas. Gyógyszer kéne, tudta, de nem hitte, hogy az most segítene. Ezen nem.

Próbált elszakadni a kínzó érzéstől. A fiú hiánya valami olyat idézett fel benne, ami megbolygatta egész lényét. A hiány érzése az, amit a mai napig képtelen volt megszokni. Egy időre sikerült megszabadulnia tőle. Könyvesboltba ment, beette magát a mesék világába. Adrival sétált a tó körül, nézték a céltalan galambokat, számolta a perceket, míg végre otthon az ágyába ájulhat. De most még dolga volt.

A tanár szavai tompán csapódtak az agyába. Hallotta, de nem értette őket. Egy életnek tűnt, mire végre szabadult. Kilépett a késődélutáni napfénybe, és elindult hazafele. Az utca kihalt volt, őt pedig ismét elöntötte a magány tompa érzése. Beleborzongott. A buszmegállóba érve már érezte a későn jött hideget. Január volt, de még mindig nem láttak igazi havat. Hazafelé a buszon Schäffer Erzsébet szavai jutottak eszébe;,,Nem szabad ennyire akarni. Nem szabad, mert mindent elveszítek. Minent.” Furcsán csengett fülében a gondolat. Mit veszíthet ő? Tenni kell. Érezte, tudta, mostmár akarta is. Véget vet ennek az örlődésnek. Írni fog neki.

Üveges tekintettel meredt a darab papírra. E-mailt akart küldeni, de mégis személyesebbnek érezte, ha először papírra veti a szavakat. Meglepődött mennyire könnyen jönnke a mondatok. Vissza olvasta, bele-belejavított. Áthúzott szavakat, megcserélt mondatokt, aztán összatépte a papírt. Kezdte elölről.

Már a negyedik levélnél tartott, mikor az órára nézett, és páni félelemmel vette tudomásul, fél tíz van. Muszáj időben elküldenie, különben nem olvassa el. Ismét leírt valamit. Csak két mondat volt. Tiszta, egyszerű, mégis benne volt az össze kételye, biztossága, érzelme és eméke. Tudta, sikreült. Ez már elég.

Pillanatok alatt gépelte le a semmi kis szöveget. Már nyúlt volna a ,,küldés” gomb felé, de a mozdulat félbemaradt. Ne merte. Maga sem értette, mi történt. Mi riasztotta meg, hisz eddig annyira tisztán látta a képet? Magát, amint megírja, elküldi az üzenetet. Megvárja a választ, és végleg megnyugszik… akármi legyen is benne. De semmi sem úgy történt, ahogy tervezte.

Ismét érezte, hogy elönti a forróság. Most már tudta, mi ez. A hosszú hetek őrlődése, már a testét is emészti. A fiú képe minduntalan bekúszott a fejébe. Nem tudott szabadulni, de képtelen volt megnyomni azt a gombot, és egyszer s mindenkorra végetvetni ennek a kínzó állapotnak. Fel-alá járkált, leült a számítógép elé, lezuhanyozott, megvacsorázott, de a monitor még mindig ugyanazt a képet mutatta. Leült az ágyra és bámulta nehezen szült két mondatát. Éjfél volt, már biztos lefeküdt. Ő is végigdőlt a kanapén. Észre se vette, mikor elnyomta az álom.

Majdnem két óra volt, mikor felébredt. A monitor kitartóan sugározta az ismerős szavakat. Félig nyitott szemein keresztül még látta a villogó gombot, ,,küldés”, de lázas fáradtsága visszahúzt a valóságból beteges álmába. Már nem tudta volna eldönteni, melyik a rémisztőbb.