Üvegcipellő

2007 szeptember 22. | Szerző: Aranyhal |

  Csillog, villog az egész épület. Mintha elvarázsolt kastélyban járnék. A padlótól a plafonig minden meleg fényben úszik. Egy neves lap képviselőjeként hívtak meg az estélyre. Bevallom, nem sok kedvem volt eljönni, elvégre a báliruhás, öltönyös összejövetelek finoman szólva sem tartoznak kedvenc időtöltéseim közé. Hogy is mondjam? Nem az én műfajom.

  Így hát elmerülök az épület elemzésében. Kicsit nosztalgiázva gondolok arra, mikor először jártam itt úgy tizenöt, tizenhat évesen. Akkor még építésznek készültem. Már akkor is lenyűgöztek az elképesztő formák, színek, benyomások. Később aztán ezekből kellett megélnem így, íróként. Persze szép lett volna, ha egy építészeti laphoz szegődöm, de az élet ennél sokkal fifikásabb, és a humorérzéke sem utolsó.

  Szóval csak kikötöttem ezen az unalmasnak ígérkező estélyen. Egy poszt-modern szobrász műveit voltunk hívatottak csodálni. Bár a művészet minden formálja lenyűgöz, ez nem kifejezetten nyerte el a tetszésemet. Még jó, hogy nem ezért voltam itt. Mint minden rangosabb eseményen, itt is hemzsegnek – mai szóval élve – a sztárok. Szintén mai értelemben. Számomra teljesen ismeretlen emberek is úgy mutatkoznak be, mintha ők lennének a köztudat és egyúttal csodálat központjában. Persze akadnak valóban ismert és elismert személyek is, de számuk elkeserítően  kicsi a másik oldalhoz képest.

  A ruhám szűk, kényelmetlen, ráadásul idegesít a fekete comb fix is, amit mókás kedvű barátnőm vett nekem pasi szerzési célzattal. Naná, mert az illető nyilván a lábaimat fogja elsőként megcsodálni a hosszú, fekete estélyi alatt. Talán épp ezért lep meg annyira a semmiből előlépő pasas. Magas, sötét hajú, s bár a mai értelemben véve, nem nevezhető kifejezetten jóképűnek, van valami lehengerlő a személyiségében. Puszta kíváncsiságból fogadom el a felém nyújtott pezsgős poharat. Szerencsére nem kell csalódnom…

– Mit keres egy csinos, fiatal nő a pesti éjszakában egy kiállítás megnyitón? Nem volt ezer más party kevésbé unalmas emberekkel, és jóval nagyobb mennyiségű étellel felszerelve – itt megvető pillantást vet az igencsak soványka svédasztalra.

– Mondjuk dolgozik – felelek, és koccintunk.

– A dolgozó nőkre!

– A lovagias férfiakra!

– Szóval kegyed újságíró, nem de? – akaratlanul is a gyűrűs ujját figyelem, pedig nem kifejezetten az esetem. Már a harmincas évei elején járhat, talán több is, mint harmincöt, de mégis rendkívül energikus. Villámokat képzelek az aurájába.

– Nem és de.

– Azt meg hogy? – húzza fel sötét szemöldökét.
– Igazság szerint író vagyok. Az újságírást csak létfenntartás céljából űzöm.

– Nos, ez esetben akár kolleginának is nevezhetném.

– Csak nem szakma beli? – kezd felcsigázni a pasas.

– Majdnem. Fényképész vagyok.

– Oh, és mit keres egy 2 dimenzióban gondolkozó művész a három dimenzió világában.

– Nem fogja elhinni, de létfenntartás céljából.

  Elnevetem magam, ő pedig karon fog és elindulunk a szobor erdő egyik ösvényén. Az embernagyságú remekek közt kevés, amiről meg tudnám mondani, mégis micsoda. Ellenben partnerem szakértő szemmel vizsgálódik.

– Nem látom be, mért kell egy fényképésznek szobrok között sétálgatnia. Pláne létfenntartásból, kedves…

– Oh, bocsásson meg! A nevem Pintér Gábor. – nyújt kezet.

– Fehér Anna. – a kezem, szinte eltűnik az övében

– Kérdésére a válasz egyszerű. Ne árulja el senkinek, de az illető szobrász jó barátom. És nem utolsó sorban hemzseg a terem az újságíróktól. – elmosolyodik. Mosolya akár mozifilmbe is illhetne, de mégsem az a tolakodó fajta. Finom, elegáns, mégis szívdöglesztő mosoly. – Még mindig nem értem mért van egyedül. Talán a kedves partnere italért ment, és most minket keres? Szóljon ki az, hogy idejében menekülőre foghassam.

– Mondja, a nők hány százaléka lát át ezen a kérdésen?

– Szerintem mindegyikük, de maga az első, aki nyíltan rákérdez.

– Oh, valóban? Ez esetben jutalmat érdemlek, nem gondolja?

– Mondja,  a férfiak hány százaléka látja át, hogy meghívatja magát vacsorázni? – megáll egy felismerhetetlen szobor mellett, és felém fordul. Elegáns fekete öltönyt és inget visel. Megakad a szemem az ezüstös nyakkendőn. sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen giccses darabot is lehet elegánsan viselni.

– Valószínű egyik sem jut el odáig. Mind azon kezdi törni a fejét, vajh van-e nála elég pénz.

– Látom, maga előtt nincs titkunk. És mégis milyen gyakran fosztogat öltönyös úriembereket?

– Csak, mikor már korog a gyomrom az éhségtől. Az ilyen partykon meglehetősen gyér a kínálat, és a legkevésbé sem laktató.

– Ebben kénytelen vagyok egyetérteni. Akkor hajlandó velem vacsorázni? – szól színlelt beletörődéssel.

– Sajnos, mint már említettem, dolgozom – mosolygok rá és belekarolok. Folytatjuk utunkat a rengetegben – Nem mehetek, bármennyire is vonzó az ajánlata. Talán máskor.

– Értsem úgy, hogy szán rám egy estét az életéből randevú cím alatt?

  Nevetnem kell a fogalmazás módon. Csak most veszem észre mennyire nem illünk ebbe a díszes társaságba. Mi vagyunk az egyedüliek, akik őszintén nevetnek. Ez meglehetősen nagy eltérés a bájmosolyokhoz képest. Hirtelen válunk érdeklődés tárgyává, amint kiérünk a szobor-dzsungelből.

– Nem gondolja, hogy szakmát tévesztett? Ilyen szöveggel tollnoknak kellett volna állnia. Ha gondolja bemutatom pár kollégának. Persze csak, ha kifogyott a létfenntartó szobor kiállításokból…

– Kedves öntől, de nem válaszolt a kérdésemre.

– Tudja, alaposan meg kell ezt fontolnom. Már így is kellőképpen felhívtuk magunkra a figyelmet – körbepillantok a terembe. Szinte egytől egyig mindenki minket figyel – Még a végén téma leszek egy újságban, nem pedig író. És, ami azt illeti, maga sem maradna ki. Ennek ellenére megkockáztataja?

– Szeretek veszélyesen élni. Akkor ráér holnap este?

– Hm – gondolkozom, természetesen csak tréfából – Azt hiszem, igen.

– Önért megyek 8ra, ha megengedi.

– Meg. Hívjon fel a részletek miatt. Például, hogy hozzak-e magnetofont a láccat kedvéért. – azzal felényújtom a névjegyem. Mikor elveszi, a keze a kezemhez ér. Az érintése felcsigáz, de ezt igyekszem titkolni.

– Akkor holnap…

  Eltűnik a tömegben, én pedig kezdem előről az unatkozást. Még mindig akad néhány becsmérlő pillantás, ami jelzi nem tartanak méltónak a művész úrhoz. Én csak bájosan mosolygok rájuk. A legkevésbé sem érdekel a véleményük. Elindulok a vendégek között és az ismerősökkel leállok cseverészni. Észre sem veszik, hogy csalom ki belőlük a véleményüket. Remeknek érzem a készülő anyagot. Az unalmas vendégeket, kezdem sajátos figuráknak látni. Történeteket költök róluk, amiket majd leírok.

  Az este gyorsan eelszalad, bár a végére már alig bírom túlharsogni üres gyomrom korgását. Mikor kezdenek szállingóznia vendégek, és a házigazda némi szusszanáshoz jut, mellé lépek. Kérdezgetem, kicsit a munkájáról, a kiállításról, tervekről, ilyesmi. Szerencsére interjú alanyom elég közlékeny, hogy az elfogyasztott alkoholtól, vagy amúgy is ilyen, nem tudom eldönteni.

  Hamar szabadulok, és miután lefutom a kötelező, formális köröket a ruhatárba indulok. Ekkor lép mellém Gábor.

– Hadd segítsek – szól és felsegíti a kabátomat. – Szégyellem beismerni, de nem tudtam holnapig várni. Tegyük át a vacsorát mostra! Kérem! Epekedem magáért.

  Megcsóválom a fejem és rosszallóan nézek rá.

– Képes kockáztatni egy idő előtti lebukást a nagyközönség előtt. Nem fog ez a karrierjébe kerülni? A művész elcsábított egy újságíró nőt a jobb reklám érdekében…

– Azt mondta, hogy író, nem pedig firkász. De ha gondolja, külön is távozhatunk, és majd a buszmegállóban felveszem. Nem is muszáj megállnom. Csak lassítok, maga meg beugrik. – szól nevetve. Szemében huncut tűz lobog.

– Nem, attól tartok ez magas sarkúban nem sikerülne. Mégis csak használjuk a főbejáratot. Együtt. – teszem hozzá némi szünet után.

  Elégedett mosoly terül szét frissen borotvált arcán. Felveszi a kabátját, és az ajtó felé indulunk. A kíváncsi pillantások nem maradnak el, de nem zavartatjuk magunkat. Hamarosan kiérünk az épületből. A puha hóval fedett táj mesés látványt nyújt. Most már tényleg úgy érzem magam, mint Hamupipőke…

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: